Kritikák mértéke – blogdot

blogdot

bölcsészmérnök akcióban

Kritikák mértéke

Mennyire szabad beleszarni abba a kézbe, ami etet?

Sok mindenről megvan a véleményem, de a legtöbbet megtartom magamnak, nem azért, mert úgy érzem, hogy nem lenne fontos azt elmondani, vagy mert nyomdafestéket — biteket — nem tűrő stílusban lenne, hanem azért, mert sokan személyes támadásnak veszik és a véleményeim miatt retorzióban részesülnék. De stílustól függetlenül megvan az a kultúra, hogy a véleményt meg kell tartanunk magunknak, mert jobb fent tartani a status quo-t és elnyomni a szikráját annak, hogy változást érjünk el.

Igaz, nem mindig nyilvánultam meg olyan stílusban, mint amilyenben kellett volna.

Régen naívan álltam az internethez, de el lehet ezért ítélni? Voltam nagyjából 13 éves, IWIW-en tettem ki egy kiírást még általános iskolában, 7-ikben vagy 8-ikban, ahol kifejeztem a véleményemet, az iskola vagy tanárok megnevezése nélkül: úgy éreztem, hogy a matematikai felkészítésünk a gimnáziumi felvételire a szükségesnél kevesebb volt.

Ehhez hozzá tartozik, hogy matematika tanárunk, aki még alsóban a délutános “napközis” is volt, betegség miatt nem tudott minket tanítani abban az évben. Akkor biztos, hogy 8-ik lehetett. Három hónapig nem kaptunk érdemleges oktatást matematikán, általában nem matek szakos tanár jött be és csak hébe-hóba volt helyettesítés. Majd végre kaptunk egy “végleges átmeneti” tanárt, és ő készített fel minket, majd jött a felvételi vizsga.

Úgy éreztem, hogy borzasztóan sikerült. Nagyjából ekkor írtam ki azt a bejegyzést. Éppen kémia órán voltunk (az a tanár is egy nehéz eset volt, de róla máskor), és az osztályfőnökünk, akit akkoriban nem szívleltem (de azóta normalizálódott a viszonyunk, rájöttem, hogy csak jót akart nekünk, és serdülőként nem tudtam hova tenni), benyitott, és szólt, hogy óra után beszélni kíván velem.

Remek.

Le lettem oltva, a folyosó közepén, hogy hogy képzelem, hogy ilyet kiírok, pedig megtanítottak mindent, meg amúgy is, én vagyok az első aki jelenti, amikor nekem rontanak, miközben én is ugyanazt teszem — pontosan nem tudom visszaidézni, de tisztán emlékszem a “más szemében a szálkát is meglátja, a sajátjában a gerendát sem” kifejezésre. Arról ne is beszéljünk, hogy 8 évig ki lettem pécézve egy osztálytárs által, rendszeresen verésig fajulva, de nyílván én voltam a hibás ¯\_(ツ)_/¯.

Válaszom csak egy levél volt, mert sosem tudtam élőben rendessen megfogalmazni a gondolataimat. Édesanyám is aláírta, szóval nem partizán akció volt. Csak annyit tartalmazott, hogy ez egy vélemény volt, nem akartam megbántani senkit, meg amúgy sem volt benne se az iskola, se a tanárok neve. Ezzel el volt intézve, ő sem említette az esetet, én sem kérdeztem utána.

Később jöttem rá, hogy a halálnak kell nekem belegabalyodnom mindenféle konfliktushelyzetekbe. Egyik ilyen alkalom, hogy az egyetemen, az évfolyamból többeknek volt problémája az egyik oktatóval, nekem is, sőt, addigra kétszer majdnem küldtem neki levelet, de előtte mindig feljött bennem a poszt elején lévő kérdés abban a formában, hogy “nem szarunk bele abba kézbe ami a kettest írja be.” Kezdett elharapódzni a helyzet, “sztrájkkal” fenyegetőztek. A komment (még a HÖK-ösök előtt) amit írtam, próbált az “ész hangja” lenni, ajánlani, hogy a legtöbb amit tudtok csinálni, hogy összegyűjtitek a neveket akiknek ez nem tetszik és elkülditek neki. Vagy a HÖK segít.

Próbáltam mint egy külső személy tanácsot adni. Sikerült, és nem is teljesen hülyeségeket írtam.

Csak nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, akikkel szemben érdemben lehet kritikákat megfogalmazni. A legtöbben, amikor elégendően negatívat hallanak magukról, az agyuk átvált ooga-booga üzemmódba, és beindul az a szardobálás, ami ellehetetleníti az értelmes diskurzust. Ez hatványozottan előfordul főnök/beosztott szerepkörben, mint a tanár/diák, vagy oktató/hallgató.

Senkit sem lenne szabad kritika nélkül hagyni, legyen az a szülő, nagyszülő, egy főnök, vagy bárki, aki emberekért felel. Visszajelzés nélkül az ilyenek érzéketlenné válnak a “beosztottjaikkal” szemben, és egy idő után a legkisebb kritika is egy buzogány ütéssel fog felérni. Kétszereplős játék ez, természetesen megvan a helye és módja a kritikáknak, de ne az legyen a válasz mindenre, hogy “kit érdekel” vagy “hogy merészeled.”

Hogy a frászba fogunk megváltozni, ha figyelmen kívül hagyjuk a másikat?

Ja, hogy az emberek sosem változnak. Akkor minden maradhat a megszokott kerékvágásban.